Victor Hugo a 19. századi francia és európai irodalom egyik legnagyobb alakja volt, akinek neve máig egyet jelent a romantika, a humanizmus és az irodalmi elkötelezettség eszméjével. 1802. február 26-án született Besançonban, egy katonatiszt fiaként. Gyermekkorát részben vándorlással töltötte, mivel apját szolgálata különböző városokba szólította, így már fiatalon megismerte Franciaország és Európa sokféle arcát. Korán megmutatkozott irodalmi tehetsége, és húszas éveiben már ünnepelt költőként tartották számon.
Pályája elején a klasszicista hagyományokhoz kötődött, ám hamar a romantikus irodalom vezéralakjává vált. Előszavával és drámáival jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a francia irodalom elszakadjon a merev szabályoktól, és nagyobb teret adjon az érzelmeknek, a szenvedélynek és a társadalmi valóság ábrázolásának. Drámái és versei mellett regényei hozták meg számára a világhírt. A „Notre-Dame de Paris” a középkori Párizs lenyűgöző tablóját rajzolja meg, míg „A nyomorultak” a szegénység, az igazságtalanság és az erkölcsi megújulás kérdéseit állítja középpontba.
Hugo számára az irodalom soha nem volt pusztán esztétikai játék. Meggyőződése szerint az írónak erkölcsi és társadalmi felelőssége van. Szenvedélyesen kiállt a szegények, az elnyomottak és a kirekesztettek mellett, ellenezte a halálbüntetést, és műveiben gyakran bírálta a hatalom visszaéléseit. Politikai nézetei miatt többször konfliktusba került a mindenkori hatalommal. III. Napóleon uralma idején száműzetésbe kényszerült, és közel húsz évet töltött a Csatorna-szigeteken. Ez az időszak alkotói szempontból rendkívül termékeny volt, ekkor születtek legjelentősebb művei közül több is.
A száműzetés évei alatt Hugo nemcsak íróként, hanem erkölcsi tekintélyként is megerősödött. Írásaiban a szabadság, az emberi méltóság és az igazság eszméjét hirdette, miközben személyes hangú verseiben családi tragédiáit és belső vívódásait is feldolgozta. Költészete egyszerre volt lírai, filozofikus és társadalomkritikus, ami ritka egységet teremtett művészetében.
1870 után, a császárság bukását követően visszatért Franciaországba, ahol nemzeti hősként fogadták. Élete utolsó éveiben már legendának számított, akit írók, politikusok és egyszerű olvasók egyaránt tiszteltek. 1885-ben bekövetkezett halálakor temetése hatalmas nemzeti esemény lett, és hamvait a párizsi Panthéonban helyezték el, Franciaország legnagyobbjai között.
Victor Hugo jelentősége abban rejlik, hogy egyszerre volt nagy költő, drámaíró, regényíró és közéleti gondolkodó. Műveiben a romantika érzelmi gazdagsága találkozik a társadalmi felelősségvállalással és az emberi együttérzéssel. Hősei gyakran kitaszítottak, bűnösök vagy megtört emberek, akik mégis képesek erkölcsi megújulásra. Hugo ezzel azt üzeni, hogy minden emberben ott rejlik a méltóság és a változás lehetősége.
Ma Victor Hugo nemcsak a francia irodalom egyik legnagyobb alakja, hanem az egyetemes kultúra meghatározó személyisége is. Regényei, versei és drámái világszerte olvasottak, színpadon és filmen újra és újra életre kelnek. Életműve azt bizonyítja, hogy az irodalom képes egyszerre gyönyörködtetni, megrendíteni és erkölcsi irányt mutatni, és hogy egy író hangja évszázadok múltán is megszólíthatja az embereket.