Vízöntő I-II.

Ura és irányítója-e az ember a történelemnek? Kozmikus erők szabják-e meg sorsát, vagy a saját szabad akarata? Ösztönei mentik-e meg, vagy az emberi értelem? Lassú "fejlődés" alakítja-e, vagy világkatasztrófák robbanásszerű lökései? Őrzi-e még az ősi isteni kinyilatkoztatást, vagy örökre elveszítette? Ezek a kérdések foglalkoztatják Kodolányi Jánost új nagy művében, a Vízöntőben.
Mesét ír, de modern mesét; amelyben öszefonódik őstörténet, biológia, kultúrtörténet, csillagászattan, fizika és vallástudomány. A Földet még óriáspáfrányok és zsúrlók borítják, a mocsarakban szauruszok és őskígyók henyélnek. Az égboltozaton még nem sugárzik a Hold. De ezt a történelemelőtti mesebeli világot már benépesíti az Ember, s mágikus erőfeszítései nyomán bástyákkal körülvett városok, óriási templomok, tornyok és gátak emelkednek. A mese hősei valóságos örök emberek, az író könnyed vidámsággal, hol voltaire-i gúnnyal, hol meleg részvéttel, hol költészettel formálta meg őket. Tragikus helyzeteik megnevettetnek, mulatságos tetteik szívfacsarók. A dialektikus ábrázolás nagy próbája ez a mű.