Vadászzsákmány

Volt egypár esztendő az életemben, amikor csak vadász voltam. Mások azt hitték rólam, hogy joghallgató vagyok, majd hogy jogszigorló, én azonban, - most már bevallhatom, - tudtam, hogy ez tévedés. Mert bizony én csak vadász voltam, mégpedig olyan szenvedélyes, hogy szeptember végére a vizslám már rendesen soványabb volt, mint az agár, magam pedig vékonyabb, mint a puskám csöve és barnább, mint az agya. Ha valaki akkoriban azt mondta volna, hogy lesz idő, mikor eszembe sem fog jutni, hogy kiváltsam a vadászjegyemet, a szemébe nevettem volna.
Aztán mégis megtörtént velem, hogy vagy öt évig nem vadásztam. Sokáig magam is azt hittem, hogy azért, mert a kommün alatt elvitték a puskáimat. Ez azonban nem egészen így volt. Mert hiszen szerezhettem volna más puskát, mikor a rend helyreállt, ha komolyan akartam volna. De ez az éppen, hogy nem akartam! Mégpedig azért nem, mert mikor a puskáimat elvitték, már tulajdonképpen nem is igen bántam, hogy nem vadászhatom.