Tizenöt év a pokolban

Szlama Árpád drámai izzású visszaemlékezése életére és emberfeletti megpróbáltatásaira – Tizenöt év a pokolban – az 56-os magyar irodalom különleges kincsének számít. Nem ismerünk a mai napig olyan eredeti művet, sem hivatásos írótól, sem pedig a milliós tömegekből származó ismeretlen feljegyzéseiből, aki ilyen magas eszmei-társadalmi színvonalon, a legkeményebb realizmus szintjén, egyben az olvasót mindvégig lekötő drámaisággal tudta volna visszaadni az 1956 előtti, alatti és utáni Magyarország keserű, zsarnoki hatalomba préselt állapotát, annak apró történetekre bontott, családi tragédiákba, emberi sorsokba „csomagolt” helyszínrajzát. A könyvben megrendítő módon szerepelnek a kivégzettek utolsó szavai; az áldozatok nevei, a vérbírák nevei és ítéletei. A kötet három részből áll: I. Út a pokol felé – A hős és családja – kisemberek „ferencvárosi szívvel” a főváros IX. kerületéből – előélete 1956 -ig. Szlama szakmunkás Csepelen, majd honvédtiszt, tüzér hadnagy. A saját szemével látott és átélt Forradalom. Amikor három világhatalom volt: Amerika, a Szovjetunió és a Corvin-köz. II. Történetek a pokolban. Tizenöt év a rácsok mögött. Több tucatnyi ember, elítéltek és rabőrzők – történetek a párkák által is olyan beláthatatlanul hosszú időben. Nem ismerek, csak a legnagyobbaktól, a klasszikus elődöktől – például Táncsics Mihály vagy Kazinczy – olyan hiteles leírást a poklok feneketlen mélységeiről, mint amilyeneket Szlama Árpád rögzített; eleinte WC papírokra, később orosz fedőlappal álcázott német nyelvű irkájának lapjaira, majd, kiszabadulva a pokolból a kinti pokolba, szinte kisebb-nagyobb szikladarabok módjára – egyelőre a maga számára írta tovább az emlékeit, tanulságul, krónikásként. Hihetetlenül széles klaviatúrán játszik: egyik percben szószerinti akasztófahumor, továbbgördítve pedig félelmesen sejlenek föl az igazi akasztófák. A jövő számára forrásmunkaként is hasznosítható könyv talán legmegdöbbentőbb része az a hosszú évek alatt összegyűlt rémséges titok-gyűjtemény, amit a tizenöt évig raboskodó forradalmárral megosztottak a börtönbirodalom őrei, feltehetően kínzó lelkiismeret furdalásoktól kényszerítve. Az 1956-os forradalom kivégzettjeinek utolsó gondolatait, szavait, fohászait vagy éppen szörnyűséges átkait adták – suttogva – tovább. Az utókor Szlama Árpád emlékezete, majd írásos feljegyzései nyomán tudhatja meg: mit érez a test, a lélek, a földi világtól búcsúzó halálraítélt a hóhér kötelének végzetes szorítása előtti pillanatokban. III. Ha lehet még fokozni, a harmadik rész – Pokolból – pokolba még iszonyatosabb napi, heti, havi, esztendős titkokat tár fel a kádári diktatúra mindennapjairól. Amikor csöbörből vödörbe csöppen. Az Ismeretlen Magyarország hétköznapjai, amelyben a tizenöt éves börtönviselt újra „rácsok között” érezheti magát. Nemcsak azért, mert állandó figyelem kíséri szinte minden lépését, hanem azért is, mert elétárul a „megdolgozott Magyarország” mindennapos élete. Mai Rózsa Sándorként megpróbálja kijátszani önkéntes és hivatásos figyelőit – ő volt az az ismeretlen, aki Csepelen, a gyár főkapuja előtt árválkodó Lenin-szobor kezébe újságpapírba csomagolt zsíros kenyeret nyomott, hóna alá pedig üres, tegnap még olcsó lőrével telített boros üveget csúsztatott. Előtte gondoskodott alibiről: rendőri pecsét igazolta, hogy aznap vidéki kiküldetése utolsó napját töltötte, csakhogy ő előbb végzett a munkával, hazautazott, s az éj leple alatt a gyárhoz sietett. Soha nem lett meg a tettes. Amikor családfőként végre újra révbe ér, akkor is álladó támadásnak, szurka-piszkának, gyalázatos intrikáknak van kitéve, mint SZRF-es – szigorított rendőri felügyeletes – s emiatt három hónapja gyermeküket váró felesége elvetél… Megpróbáltatásainak dosztojevszkiji fordulata: amikor fogadott – édes – lányának, Ildikónak kisgyermekét ölébe veszi, csak ekkor, kínzó évtizedek múltán múlnak el egyetlen csapásra azok a gyötrő rémálmok, amelyek addig nap mint nap végigkísérték: mindig az a pillanat, hogy viszik akasztani. Amit hétszer élt át a siralomházban.