Szökésben

„Én voltam a legautentikusabb rock and roll fej a nyolcvanas években” – állítja magáról Dénes József, ismertebb nevén Dönci, a pesti underground fenegyereke. Dolgozott nyomdai segédmunkásként, öltözőőrként és könyvárusként is, de elsősorban mégiscsak gitáros volt. Számára a zene jelentette az életet. Ám amikor érezte, hogy közeledik az utolsó dal, lecsavarta az erősítőt, és befelé kezdett fülelni.
És írt egy könyvet. A hetvenes-nyolcvanas évek jassznyelvén, prédikátori éleslátással az igazán lényeges dolgokról. A gyógyszerezős korszakról, a Kassák klubos bandákról és a Hit Gyülekezetében eltöltött éveiről. A Sváb- és a Szabadság-hegyről, Amszterdamról, Nagy-Britanniáról, és arról, milyen jó volt mégis mindig visszatérni a golyóluggatta, málló ferencvárosi falak közé. Arról, milyen érzés volt bekerülni a „pasarétiek” zenekarába, és miképp ismerkedett meg a „szakállas szürkeállománnyal”. Arról, mi történik, ha egy férfi úgy istenigazából beleszeret egy nőbe, és micsoda, ha a nő már nem szereti többé. Legfőképpen pedig arról, képes-e beilleszkedni egy örök kívülálló bármilyen közösségbe, vagy kilökődik, mint a bőr alá fúródó szálka? Lehetünk-e egy életen át szökésben?

Hogy mennyire ismerjük fel a köztünk élő zsenit, döntse el a hálás utókor.
VÍG MIHÁLY

Dönci, a zeneszerző, a gitárvirtuóz. Az echte ferencvárosi pestisrác. Az érző, intellektuális hajlamú kereső, a mosókonyhai levegőjű munkássorról.
Dönci, az egyetlen, aki közülünk akkor igazán zenélni tudott, akitől magam is tanulgattam.
Dönci, a barát. Az intézeti múlt mély sebei miatt néha másokon is sebeket ejtett, mégse lehetett rá hosszan haragudni. Végül tán ez a kihordhatatlan fájdalom rántotta vissza őt ugyanabba a spirálba, amiből a ’80-as években már egyszer kiszabadult.
Dönci, akinek a fél-háromnegyed árvaság szántotta át lelkét.
Az éhező-szomjazó, aki meglepő értelmi képességeivel kitörni készült hátteréből.
Dönci, akit a rácsok újra maguk mögé zártak.
Megtudtam, hogy végül mégse menthetetlenül. Az utolsó pillanatban szíve még kifért a résen, hogy befogadja Magyarország fölött az ég.
Mert megvan írva: „Aki az Úr nevét segítségül hívja, az megmenekül.”
PAJOR TAMÁS

Dönci a barátom volt. Minden mondatából kihallom tudásszomjas, érzékeny, megszállott, esendő, karcos hangját. Mint amikor Bachot játszott konokul a gitárján, a Mester u. 46-ban, a gangra nyíló konyhában az intézetből frissen szabadult fiú. Pontos, tiszta, szép, őszinte, kíméletlen. Egy korszak lenyomata.
FORGÁCH ANDRÁS