Rókáné komámasszony libát szállít a hadseregnek

Az 1914-ik esztendő egy késő őszi napján különös népség kocogott rozoga, nyikorgós szekéren a Székelyföld egyik legszebb és legnépesebb faluja: Nagycsinód felé. A mesebeli, szemétdombon tengődő táltos nem lehetett soványabb, mint az a toldozott-foldozott hámba fogott, vén gebe, amely jobbra-balra támolyogva húzta-vonta, rángatta a szekeret. Melyik volt öregebb: a gebe vagy a szekér, nehéz lett volna megállapítani. A gazda, egy égő vöröshajú, szőrösképű, hosszú vékonyorrú, sovány ember, mindegyre leugrott a szekérről, mert hol a hámon, hol a szekéren volt tatarozni való, hol meg a kantárszáránál fogva húznia kellett a gebét, amikor már a csihi-puhi sem használt.
Igazság szerint a gazdának egy pillanatig sem lett volna szabad felülnie a szekérre, mert a gebébe hálni járt a lélek. Mint egy jó vastag szeg, úgy kiállott a csípője: bátran tarisznyát lehetett volna ráakasztani. Nyilvánvaló volt, hogy már csikókorában örök búcsút vett a zabtól. Hiszen, ha bár üres vagy félig üres szekeret kellett volna húznia! De a gazdával együtt négyen ültek a szekéren.