Művészek és menedzserek

Ki ölte meg a komolyzenét? Norman Lebrecht szándékosan dramatizálja a kérdést oknyomozó és nagy vihart kavaró könyvében, mert ha a zene élete nem szűnt is meg, a baj igen komoly. A tősgyökeres zenerajongók manapság elpártolnak a koncertektől, a zenekarok a csőd szélén állnak, az új zeneszerzők és előadóművészek nem találnak hallgatóságra – miközben egy maroknyi túlfizetett sztár annyit keres, amennyinek az elköltéséhez két élet is kevés volna. A szerző nem éri be a tünetek számbavételével, az okokat akarja kikutatni, és ehhez magát a zenei üzlet rendszerét és történetét vizsgálja meg behatóan – ezúttal tehát nem azt, hogy ki és hogyan alkotta meg vagy adta elő a műveket, hanem hogy ki szervezte meg az elhangzásukat, és kinek volt haszna belőle. A sztárrendszer megszületését Liszt Ferenc pályafutásában éri tetten, és az ő titkárában, a háttérben meghúzódó Belloniban találja meg az első zenei ügynököt, akit aztán egész földrészekre, sőt újabban az egész világ zenei életére kiterjeszkedő hálózatok követnek, immár egy kalap alá véve a sportot a komolyzenével. Végigköveti azt a folyamatot is, ahogyan az egykor magukat eltartó komolyzenei produkciók egyre inkább a támogatók reklámcéljainak kiszolgáltatottjaivá és kiszolgálóivá válnak. A menedzserek után a maestrókat veszi szemügyre, különösen Karajan felelősségét abban, hogy a sztárgázaik képtelen növekedése felborította a felkérések költségvetési egyensúlyát, és a Reinhardt magas művészi álmaiból született Salzburgi Ünnepi Játékokról a zene szerelmeseit kiszorította a mindenható Üzlet. Az utolsó rész a hanglemezipar történetét beszéli el – ugyanolyan színes, élvezetes és szenvedélytől átfűtött stílusban, mint amilyen az egész könyvet jellemzi.