Meg kell a szívnek hasadni I-II.

Kihalt a föld és a vad rögök alól felnyújtózkodó élet minden pillanatban új csodával telíti a világot: emberrel, aki önmagában is rejtelem, dacos idegenség s akinek lelke lassan ismerkedik a dolgokkal, a környezettel. Szeme a fényt és a jelenségek tarkaságát küszködve szokja meg, értelme, szíve szűkölve közelíti azokat s az ösztönök híg világosságában inkább csak sejti a kifelé vezető utakat, hogy azután azoknak baljós fordulóin szembetalálkozzék a döntő felismerések égő csipkebokraival. Hökkentő meglepetéseivel ez a fausti küzdelem ismétlődik meg Bibó nagy regényének paraszti hősében, akit vályogfal és puszta föld fogad, fanyar és fukarszavú szegénység, élete mégis megtelik csodákkal, annak a közös örökségnek titokzatos ajándékaival, amelyek Isten színe előtt mindenkit az emberiség rangjával ruháznak fel. Bibó Lajos regényének hőse mindvégig híven, ösztönösen határozottsággal megőrzi lelkében ezeket az ajándékokat. Realizmus és a szimbólumok elbűvölő végletei között lélegzik ez a regény, a leghevesebb mondanivaló közvetlenségével áradnak a sorai.
Amit Bibó Lajosban eddig az esztétika gyarló szavaival külön írói magatartásnak, egyéni stílusnak vagy látásmódnak jelezhetünk, ebben a regényben visszájára fordul. Többé nem az íróművész stilizálja a világot és az univerzumot, hanem a világ, az univerzum adja magát az író kezére, hogy annak anyagából alkosson. Ebben a tevékenységében pedig Bibó Lajos most már csak a lényegeset ragadja meg, a végső kérdések távlataiban álló embert s azt, aki a végesség méretei között botladozva el-elbukik, de mindig az egészet kezdi újra.