Magyarok szimfóniája

Vidróczky Flóris, főtisztelendő ur a napos oldalon ment az állomás felé s nem törődött azzal, hogy a nap kegyetlen fénye megvilágítja papi ruhája avultságát, sem azzal, hogy zölddé kopott ruháját vastagon lepi be az ut pora, akár az árok mélyén növő lapu, széles, szürkére vált leveleit.
A főtisztelendő ur nem volt a külsőségek embere.
A zölddé kopott ruha éppen olyan jó, sőt jobb, sokkal jobb, mint a vadonatúj. Nem kell vigyázni rá, nem kell félteni sártól, portól, ami ezen a vidéken harminc év óta állhatatos váltakozással bizonyítja a főtisztelendő ur előtt a világi hiúság haszontalan voltát.
Igen, harminc év óta járja ezt az utat. Harminc év óta ismeri ennek a városnak, - melyben oly kevés hive s oly sok tisztelője van, - minden rögét, házát, iját-fiát.
Harminc óv óta él nyugalmas paróchiájában s kereszteli, gyóntatja, esketi, temeti az embereket. Ugy érzi, az emberek élete keze közt folyik le. Öröm, bánat nem múlhatott el anélkül, hogy kopott ruhája ne volna tanuja, sőt szereplője minden vidám, vagy szomorú eseménynek. Némiképen minden hive családjának tagja. Vidáman ment. ha keresztelni kellett, temetésnél ünnepi komorság szállta meg.