Magyar képzőművészek Franciaországban 1903-2005

Francia és angol nyelvű összefoglalóval.

Cserba Júlia Magyar képzőművészek Franciaországban (1903-2005) című kötetével olyan könyvet vesz a kezébe a magyar olvasó, amely nemcsak azokról a magyarokról tájékoztat, akik ebben a világban otthonosan mozogtak és számottevő életművet alkottak, hanem Párizs múlt századi művészvilágába is betekintést nyújt. Alkotásaik természetszerűleg ma már a francia kultúra közkincsét képezik, s legtöbben nem is tudják róluk, hogy valójában nem Franciaországból, hanem hazánkból indultak - adott esetben ide is tértek vissza. Ahhoz, hogy a magyar köztudat. kulturális örökség részévé váljanak, alapvetően szükséges, hogy tudjunk róluk, megismerjük őket. A feladat könnyebb lenne, ha csak néhány kivételesen nagy egyéniségről lenne szó. mint például Victor Vasarely (Vásárhelyi Győző), akinek a nevét szinte mindenki ismeri. De az igazi hírességeken kívül is még számtalan, kevésbé ismert személyiség létezett és létezik, akik mind fontosak valamilyen szempontból, de életművük mindeddig homályban maradt.
Holott éppen e kevésbé ismert, de művészetükben mégis jelentős egyéniségekből alakult ki az a hálórendszer, amely a magyar-francia képzőművészeti kapcsolatok alapját jelenti, a tizenkilencedik század végétől mind a mai napig. A téma annál is érdekesebb, mivel a magyarok, talán éppen mindig változó, sajátos történeti helyzetük révén, igen nagy számban utaztak ki. és telepedtek le hosszabb időre (vagy egész életükre) Franciaországban. S nemcsak letelepedtek. nemcsak haszonélvezői lettek az ottani életformának és szellemi pezsgésnek, hanem aktív résztvevői, szereplői is. Különösen szerencsés, hogy legtöbbjük nem akart elkülönülni, a hazaiakból formálódó csoportokba bezárkózni. hanem a korabeli francia kulturális élet egészébe kapcsolódtak be. és abban a környezetben alkottak. Ami persze egyáltalán nem jelentette azt. hogy az itthoni szellemi áramlatoktól szükségképpen el kellett volna szakadniuk. Legtöbbször azonban mégis az történt, hogy ha a kint élők igényt tartottak is itthoni, eredeti kapcsolataik megőrzésére, s legalább távolról szerettek volna bekapcsolódni a hazai közéletbe, az nem mindig talált visszhangra. A hazai művészettörténet, illetőleg műkritika erről nem mindig vett tudomást, s hajlamos volt - és maradt is - arra, hogy elfeledkezzék a kint élőkről, művészi teljesítményüktől függetlenül. Mindez nem annyira a rosszakaratnak, sokkal inkább az információhiánynak volt köszönhető. Csak nagyon lassan, fokozatosan ébredt fel a távolban élő alkotók iránti érdeklődés, méghozzá annak függvényében, hogy a külföldi magyarról milyen híradás, milyen információ érkezett haza. Akiről már többet hallottak, arról még többet szerettek volna tudni, s akinek a neve tökéletesen ismeretlenül csengett, annak a megismerésére a továbbiakban sem alakult ki igény.