Gróf Széchenyi István naplói

Részlet:

Gróf Széchenyi István naplói

A napló ellenszenves műfaj. Mint írói alkotás ott tétovázik a félúton, a „költészet és valóság" határmesgyéjén. Ha túl sok benne a költészet, akkor nem napló, ha pedig valóban napló, akkor menthetetlenül érdektelenné válik, költőietlenné szürkül. Ha szép és érdekes a napló, akkor nem hiteles, ha hiteles, akkor néha rút, néha érdektelen s igen gyakran érthetetlen és unalmas. Egy életnek túlnagy a terhe, túl sok a salakja ahhoz, hogy egy másik ember is átvállalhassa, ha csak néhány csendes olvasó-órára is.
Gyanus tevékenység a naplóírás! Kínos és nevetséges képzetek kapcsolódnak hozzá. Kamasz fiuk és kamasz lányok tétova érzelmi életének fülledt, fellengző „vallomásait" társítjuk a napló fogalmához, révült mániás lelkek tobzódását rögeszméik útvesztőiben, gyáva rágalmazók pletyka-megjegyzéseit, mikkel a halál védbástyája megül holtuk után akarnak még egyet ütni kortársaikon.
Erkölcsileg gyanutkeltő a naplóírás! Micsoda önzés kell ahhoz, hogy valaki napról-napra, percről-percre nyomonkisérje önmagát. Mekkora önhittség viszi rá az embert arra, hogy jelentős és jelentéktelen élményeit lerögzítse, hogy emléket állítson egy meddő órának, egy futó szerelemnek, hogy megörökítse igaztalan haragját, oktalan indulatait! Milyen bátortalan, kicsinyes s az életre és a világra méltatlan ember a naplóíró, ki élményeit naplókötetekbe gyűjti, ki nem mer feledni, nem meri az időre s emlékezetére bízni azt, amit a világ, s az élet elébetár, hogy azok válasszák ki belőle a megőrzésre érdemest? Hogy él a naplóíró? Vajjon mikor vendéget vár, rég nem látott barátot, visszalapoz naplójába, megkeresi legutolsó találkozásukról irott jegyzeteit s úgy készül a találkozásra?