Fülöp szigeteki történet

Választ kerestem arra, miért vagyunk mindég a vesztes oldalon.
A választ a Fülöp szigeteken véltem megtalálni. Útleírásként kezdtem, a szándékkal, hogy a megismerés, elfogadás nehéz útját írjam meg. Az írás talán sikerült, az elfogadás nem.
Ma úgy gondolom, a sokszínűség a lényeg. Ha elüldözzük a sorból kilógó, deviánsnak minősített magatartású embereket, azokat üldözzük el, akik tudnak mást gondolni, talán másként cselekedni. De ott a cáfolat. Egy sokszínű, elfogadó társadalom vergődése, elszalasztott lehetőségei.
Az Európába közvetített Filipin lányok két utat követnek. Szülnek gyereket és a gyerekkel visszamennek hazájukba. A gyerektartásból él a család. Elmennek prostituáltnak, mert ezzel több pénzt lehet keresni, sokkal gyorsabban. Önmaguk feladása nem akkor kezdődik, amikor ezeket meglépik, hanem akkor, amikor a család tekintélyes valakije dönt sorsukról. Nem ők indulnak a világot megismerni, új dolgokat tanulni. A család eladja, és ekkor már mindegy, hogy egy férfi, vagy több férfi a pénzkereset forrása. Nem maga választotta életet él.
De ki éli saját sorsát? Mindannyian szél fújta porszemek vagyunk, gondoljuk, vigasztaljuk magunkat. Nem így van. Egy apajogú társadalomban a gyereket úgy tolják maguk előtt a szülők, mint igazolást, mint életük értelmét. Akit megtanítottak hazudni, aki ugyanolyan fantasztikus ember lesz, mint ők. Egy anyajogú társadalomban a gyerek megoldás gondjaikra. És a gyerek, gyerekként nem érti, mi miért és hogyan történik. Az egyik esetben modellt kapott és módszert életéhez, a második esetben a szabadság illúzióját módszerek nélkül. Látszólag.
Az első esetben a fogyasztás az igazolás a vélt biztonsághoz, világunk pusztításához, a második esetben a sok gyerek adja a biztonság illúzióját, és gyorsuló ütemben pusztít el mindent.