Ész és forradalom

Századunk egyik jelentős, ellentmondásos hatású gondolkodójának könyvét veszi kezébe az olvasó. Herbert Marcuse Heidegger tanítványa volt, a 30-as években a marxizmus hatott rá, de azt elsősorban kutúrkritikaként értelmezte át. Egyik alapító tagja volt a két világháború közötti időszak jelentős filozófiai körének, az ún. „frankfurti iskolának”, amely a marxizáló törekvések fontos műhelye volt a 30-as évekbeli Nyugat-Európában. Amerikai emigrációjában Marcuse a pszichoanalízis fogalomkészletével értelmezi a későkapitalista társadalmat, majd – a hatvanas években – radikális kritikusa a technikai civilizációnak. Az újbaloldali mozgalmak fő ideológusa, a konkrét gazdasági összefüggések elhanyagolása miatt azonban a marxizmus forradalmi tartalma elvont, utópikus tagadássá válik nála. Az Ész és forradalom 1941-ben jelent meg. Az egész könyve – még a látszólag elvont fejtegetéseket is – áthatja a fasizmus elleni elméleti, ideológiai harc pátosza. A „forradalmár” Hegelt kívánja rehabilitálni Marcuse, s ezért átértelmezi mindazokat a mozzanatokat, amelyek a hegeli elmélet későbbi, konzervatív interpretációját alátámasztották. Ugyanez a törekvés hatja át akkor is, amikor a Hegel utáni korszak pozitivista társadalomelméletének legfontosabb tendenciáit ismerteti.