Értelmiségiek

Amióta – a felvilágosodás korában – a világi értelmiségiek átvették az egyháztól az erkölcsi és viselkedésbeli útmutató szerepét, fel-felmerült a kérdés: vajon jól sárfárkodtak-e ezzel a hatalommal, s vajon milyen mértékben feleltek meg e feladatnak? A különböző korszakok vezető entellektüeljei, akik az emberiségnek prédikáltak, sőt sok esetben a jövőjét is megszabták, mennyire tisztelték az igazságot? Hogyan viszonyultak a pénzhez? Hogyan bántak családtagjaikkal és barátaikkal, szeretőikkel és egymással? Magánéletük megüti-e azt a mércét, amit ők a világ elé állítottak? Paul Johnson, a neves konzervatív brit történész és újságíró ezekkel a kérdésekkel szembesíti kíméletlenül, de tárgyilagosan Rousseau-t, Marxot, Ibsent, Tolsztojt, Hemingwayt, Brechtet, Bertrand Russelt, Sartre-t, de Mailert, Fassbindert, Chomskyt és másokat is. S miközben szellemi értéküket csak hellyel-közzel, emberi-morális nagyságukat azonban annál inkább vitatja, elérkezik a szomorú, de tanulságos konklúzióhoz: „Jóllehet antiliberális vagy diktatórikus államhatalmak alkalmazták, [a mindenáron való társadalomátalakítás] egész rendszerét, összes tervét eltellektüelek munkálták ki… Az értelmiségiek távolról sem individualisták, távolról sem nonkonformisták, inkább bizonyos szabályszerű magatartási mintákat követnek… Ez az, ami tömegükben olyan veszedelmessé teszi őket, mert a szellemi rugalmatlanság olyan atmoszféráját teremtik meg, amely már önmagában is irracionális és destruktív cselekvésre ösztönöz. Mindenekfelett pedig szüntelenül emlékeznünk kell arra, amiről az értelmiségiek szeretnek megfeledkezni: hogy az emberek fontosabbak, mint a koncepciók, hogy övék az elsőbbség. Minden önkényuralom közül az eszmék szívtelen zsarnoksága a legrosszabb.”