Az öröklét gyűrűje

„Mi volna, ha egy napon vagy éjszakán egy démon lopózna utánad legmagányosabb magányodba, és így szólna hozzád: Ezt az életet, ahogyan most éled és élted, még egyszer és még számtalanszor élned kell.”
Tatár György könyve Nietzschének, ennek a talán legtitokzatosabb filozófusnak ezzel a minden bizonnyal a legtitokzatosabb gondolatával, a legmagányosabb magánnyal és az örök visszatéréssel indítja gondolatmenetét. Mert micsoda a legmagányosabb magány? A görög dráma maszkot viselő tragikus hősének állapota, vagy annak az éppen drámailag megfoghatatlan valakinek a végső magánya, aki ezt a maszkot viseli – vagyis tragikus magánya is csal álarc, amelyet egy másik magány visel? Nietzsche azért titokzatos filozófus, mert valódi, azaz filozófiai gondolatainak maszkja mögötti arca mindmáig szinte ismeretlen. Tatár György a tradicionális Nietzsche-interpretációk többségével szemben – amelyek próféciaként vagy költői vízióként értelmezik Nietzsche műveit – megkísérli az írásokat olyan valódi filozófiai szövegekként kezelni, amelyek éppen a filozófiai szabatosság érdekében élnek költői eszközökkel. Eközben azt a módszertani bravúrt is végrehajtja, hogy egy Nietzschéhez méltóan költői erejű interpretációs szöveget egyesít a Nietzsche-filológia, valamint az ókortudomány és a vallástörténet imponálóan gazdag és pontosan dokumentált ismeretanyagával.