Az olasz irodalom története I-II.

A latin nyelv leány-nyelvei közül legkorábban a provencalnak és a francziának volt irodalma. Ez a két nyelv már majdnem három százados, a X.-től a XIII. századig terjedő költői termelésre tekinthetett vissza, midőn még az appennini félszigeten folyton a latin nyelv volt nemcsak az egyház, nemcsak a hatóságok, hanem az irodalom nyelve is. A Latium nyelvéhez való e szívós ragaszkodásnak nem nehéz nyitjára akadni. Könnyen elképzelhető, hogy a középkor olaszai a régi római dicsőség egyenes örököseinek tartották magukat, bármennyire elvegyültek is gótokkal és longobardokkal. Azok az idegen fajok legyőzhették Róma légióit, de szellemét nem. S a helyett, hogy a maguk lelki életével felfrissítették volna a már elpetyhüdt római műveltséget, inkább maguk hasonultak át telivér rómaiakká. A „dicsőséges hajdankor" iránti kegyelet erősen megvolt a Tiber és az Arno partjain, és istentelenségnek hitték volna lemondani e hajdankornak még egyedül élő emlékéről, a latin nyelvről. Azon a nyelven írta meg Mantua költője a „nemzeti hős"-nek bolyongását.