Az eltűnt Ősbuda nyomában

Szörényi Gyula főiskolai tanár rövid ideig kedves kollégám, és haláláig kedves barátom volt. Amikor ritkán bár, de összefutottunk, sokszor és szívesen beszélgettünk azokról a régi és nagyon régi dolgokról, amelyek nekem a szakmámat jelentettek, őt pedig, mint jó magyar embert, érdekelték, sőt állandóan foglalkoztatták. Mi sem természetesebb, hogy nagy örömmel és kíváncsisággal vettem kézbe azt a kéziratot, amelyet fia, nem kevésbé kedves barátom, Levente fogalmazott meg, és amelyet most az olvasó a kezében tart. Nem szakértő vagy a lektor, hanem egy olyan érdeklődő szemével vizsgáltam, aki szeretné, hogy minden magyar megismerhesse hazánk történetét, éspedig csak az igazat, a színtiszta igazat tudja meg róla. Ráadásul egy olyan személyiség, mint Szörényi Levente tollából.
Szörényi Levente a kézirattal együtt kezembe nyomta a Betemetett magyar múlt sorozatnak azt a füzetét is, amelyet nem ismertem, Bradák Károly írását Fehérvár - fehér folt címmel. Bradák pontatlanul idézi ugyan Alföldi András néhány sorát, de igaza van abban, hogy nemcsak a római Aquincumból szállítottak köveket Székesfehérvárra a bazilika valamelyik építésekor, hanem Mátyás király utasítására vittek egy rombadőlt óbudai egyházból a budai prépostság egyháza mellől (templum vetustate collapsum iuxta ecclesiam prepositure Budensis) a Boldogságos Szűznek a közelben, a hegyek lábánál fekvő Fehér egyházához is (Alba ecclesiam beate Virginis in radicibus montium e regione eius ecclesiae sita). E két kőszállítás azonban nem zárja ki egymást, csak jelzi, hogy Buda környéki épületeink már jóval a török előtt rombolásra, sőt bontásra jutottak. Magát Alföldi Andrást így tévedéssel nem vádolhatjuk.