Az aranyalma I-II.

Kihajtható melléklettel.

A juhnyáj csendesen leglet a hegyoldalon. Nem is kellett nagyon ügyelni az állatokra; ha valmelyiket egy kövérebb fűcsomó mohó látványa távolabb ragadta, a kis sárga kutya, Okys, felkapta fejét két lefektetett mancsáról, és villámgyorsan ott termett, mintha fektéből fel sem kelt volna, csak úgy lőtte volna a fegyelmetlen állat felé valami alvilági rúgó, amely láthatatlanul a talaj alatt tanyázott. Por fellegzett az eldobott göröngyként suhanó kutya mentén, mert a hajnali harmat rég felszikkadt, a bárány kétségbeesett riadalommal menekül a heves ugatás elől és csatlakozott a többihez, hogy aztán megnyugodva, tovább harapdálja az ösztövér gyepet. Aztán összezárkózott felettük a mély csend, mint valami tenger. A tücskök ciripelése nem jelentett zajt, az hozzátartozott a tengerhez. Milli tücsök ciripelt közel és távol a tájon, a bárányok előtt villanó, pattanó szökkenéseik olyan látványt keltettek, mintha az erős nap hevétől sercegve szikráznék a porosra tikkadt gyep.