Ábel

Bay Gyula, a völgyfűi uradalom jószágigazgatója kényelmesen szivarozgatva ült a tornácon egy hatalmas karosszékben. Élvezte a kellemes, április-végi délutánt. A tágas udvaron a kút körüli bokrok, fák valóságos ligetet képeztek: azokban gyönyörködött. Zöldbe borult már a hárs, a juhar, nem rég bomlott leveleik nedves ragyogással villogtak; a vadgesztenye meg már virágzott is, szinte ellepték a fehér karácsonyfácskák. Orgonavirág, vadribizli édes illatával volt telítve a levegő; madárcsicsergés hallatszott minden bokorból, fáról. Csupa tavaszi szín, tavaszi illat, tavaszi hang mindenfelé.
Egyszerre csak hintódübörgés morajlott fel. Nagy gyakorlatuk van abban a falusi embereknek, hogy az ismerős járműveket zörejükről is felismerjék. Bay is valószínűleg tudta, hogy ki jön, mert felállott s várakozóan nézett a nyitott kapu felé. Egy kis vártatva csakugyan azon fordult be egy fekete batár, hatalmas porfelhőt verve a tavasszal is jó araszos szabolcsi homokból.
- Ha-a-a-a!.. Ez már derék dolog !! - kiabált a tornácajtóból az érkezők felé nagy örvendezve