A négy Heller lány

Távol a világ zajától, csöndben, meghúzódva feküdt a gyorsan tovarohanó Vág partján, Tasna kicsiny városa okkor, amikor Dániel Ráchel mosolyogva ujságolta az édesapjának, doktor Dániel Mózesnek, hogy a kis Heller Móric megkérte a kezét s ő nem adott neki kosarat. Az orvosnak nem tetszett lánya elhatározása. Heller Móric jó család fia volt ugyan, szülei halála után egy nagy takarmányüzlet s a piactéren álló tekintélyes lakóház egyedüli örököse, de csöndes, ábrándos lélek volt, aki csak könyveinek élt s akitől mi sem állt távolabb, mint a gabonafélékkel való kereskedés. Dániel doktor azért azon, volt, hogy lebeszélje a lányát erről a házasságról. - Mit akarsz egy ilyen félszeg emberrel kezdeni? Többet tud jóval, mint amennyire egy rabbinak szüksége van, de nem elég éleseszü, nem való kereskedőnek. Egy év alatt lerontja az üzletet s akkor odaállhatsz te, doktor Dániel lánya, zabot mérni a hideg boltba! - szólt feddőn a nagy, erős férfi, aki Ráchel születése után öt esztendőre elvesztette a feleségét s akinek az okos lány pótolt tanácsadót, barátot és házvezetőt egy személyben.
De Ráchelt lebeszélni nem lehetett. Húsz éves volt, tizenhárom éves kora óta vezette az apja háztartását, nevelte két fiútestvérét, akik fiatalon hagyták el az apai házat. Több kérőt kikosarazott már (mert mint az édesapja incselkedve mondta mindig „egy hercegre várt") s végül nőül ment a kis Heller Mórichoz, akin erős szive teljes melegével csüngött.