A magyar drámairodalom története I.

E munka az 1895-ik évi Bézsán-féle jutalomdíjnak a nyertese volt és a m. tud. Akadémia áldozatra készsége, - melyért e helyütt is szíves köszönetet mondok - lehetővé tette, hogy már e folyó évben sajtó alól kikerülhessen.
A pályázat czéljaira figyelemmel, drámairodalmunk történetét mindig a színészetével párvonalosan tárgyalom, hogy egymásra hatásuk annál föltünőbb legyen. De a kortörténet politikai eseményeit sem hagytam figyelmen kivül, hogy a fejlődést előmozdító és hátráltató okok annál föltünőbbek legyenek. Hol a színészet és a kortörténet elhatározó drámairodalmunkra, pl. Széchenyi föllépése és a Nemzeti színház megnyitása okán, azt a nagy időkört 1825-től 1850-ig a legnagyobb magyar nevével jelöltem meg és a főváros első állandó magyar színházának hatását is részletesebben tárgyaltam. Az 1850-től 1867-ig terjedő korszaknak színtelenségét és átmeneti jellegét külön is kiemelem, hogy a Kazinczy-ünnepélyekkel kezdődő ujabb föllendülés méltatásával azt a hazafias áramlatot jelezzem, mely nemzetibb színezetű irányok felé tereli drámairodalmunkat, s annak egészen új távlatokat nyit meg az 1867-iki kiegyezéssel.
Lépten-nyomon éreznem kellett azonban Széchenyi aranymondásai egyikének nagy igazságát, azénak, hogy kárunkra, szeretünk mindent a második lépéssel kezdeni. Alapvető monographiák hiányában a kutató és feldolgozó kettősen fáradságos munkáját kellett egyszerre végeznem, s midőn belefáradva az egyikbe, elernyedt erőkkel foghattam a másikhoz, sokszor önmagammal elégedetlenül tettem le a tollat. De ha nem úgy sikerült is munkám, mint magam is szerettem volna, jó lélekkel merem mondani, hogy erőmtől telhetőleg olyanná igyekeztem tenni, hogy jó alapvető munka legyen, mely másokét megkönnyitse. Az Akadémia elismerő itélete nyomán a megnyugvás érzetével gondolok arra, hogy az eljövendő jobbnak útját játhatóbbá tettem.
Budapest, 1897. augusztus 23-án.