A budai Szent Anna-templom

Korábban Budapest székesfőváros művészettörténetét elég egyszerű képlettel intézték el. A törökök középkori műemlékeinket elhanyagolták, Buda vára az ozmán birodalom szempontjából főként katonai jelentőséggel bírt és így, ha építettek, akkor csak a bástyákkal törődtek és kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy helyrehozzák a régebbi magyar épületeken azt, amit az idő vasfoga róluk lerágott. A törökök kiűzetése után pedig a 17. század utolsó és a 18. század első évtizedeiben barokk stílben építettek, erről az ízlésről pedig a művészettörténelem az újabb időkig azt tartotta, hogy az csupa hanyatlás, visszaesés, elkorcsosodás, sajnálatos eltévelyedés.
Közben azonban a művészettörténelem valóságos forradalmon ment át és alig volt tudomány, amelynek terén annyira érvényesült volna az átértékelés, mint éppen a művészetek történetében. Ma Merninit, Borrominit, Mansardt, Balthasar Neumannt, Pöppelmannt, Fischer von Erlachot és Hildebrandtot éppen olyan nagyra értékelik, mint a korábbi idők nagy építészeit. Az esztétikai gondolkodás ilyen fejlődése következtében nem lehet többé egy kézlegyintéssel elsiklani a török utáni magyar rekonstrukció barokk és rokokó épületei felett sem és így egyszerre érdekes műtörténete van Budapestnek azt az időpontot megelőzőleg is, hogy Pollák a neoklasszicizmustól ihletve megépítette Nemzeti Múzeumunkat és Clark Lánchídunkat.
Ma már nem lehet azt mondani, hogy a török előtti időkből alig maradt valami, hogy minden, ami barokk, selejtes és ízléstelen és így Budapest művészettörténete csak a 19. századdal kezdődik.