Világostól Trianonig

„Ez ismét szép napja volt életemnek, nagyon szép. A természettel mulattam, az én legkedvesebb barátommal, kinek semmi titka nincs előttem. Mi csodálatosan értjük egymást, és azért vagyunk ollyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zugását, a szellő susogását és a fergeteg üvöltését… megtanított rá a világ mysteriumainak grammaticája, a költészet. Értem pedig különösen a falevelek zörgését. Le-leülök egy magányos fa alatt, és órákig elhallgatom, mint zizegnek lombjai, mint suttognak fülembe tündérregéket, melyektől a lélek mámoros álomban meghúzza a képzelet harangját s beharangozza az égből az angyalokat szívembe…” / PETŐFI SÁNDOR

Petőfi Sándor 1845-ös és 47-es utazásai örökre emlékezetesek maradnak: a költő nemcsak verseiben, hanem útirajzaiban is megörökítette őket. Ez utóbbiakban – a korabeli magyar próza legszebb lapjain – egyszerre találunk lírától izzó, lelkesült tájleírásokat és a magyar viszonyok, a műveletlenség és parlagiasság hol incselkedően kedves megcsipkedését, hol indulatos ostorozását. Az Útirajzok lapjain egyúttal szeretetre méltó önarckép is bontakozik ki: egy zsenialitásának és szenvedélyeinek tudatában levő, boldog fiatal költő személyiségének megannyi közvetlen megnyilvánulása.
A kötet illusztrációi – az Útirajzokban szereplő városok és tájak korabeli képei – Petőfit kísérik végig utazásain.