Világostól Trianonig

Részlet a kötetből:

Szellemi arcképfestés

A portréfestő figyelmi körének középpontja a fej: a fejen kezd először dolgozni, a koponyaforma és az arc körvonalait iparkodik először megrögzíteni. Az általános hatás lebeg szeme előtt, aztán fejleszti ki az arc egyes részleteit. A portrén sohasem szabad a mellékes mozzanatoknak, mint a környezetnek, ruhának, ékszereknek, a figyelmet elvonnia. Ha Tiziánnak művét, a II. Fülöp spanyol királynak képét, szemléljük, rögtön a király fejét érezzük rajta uralkodónak, egy akaraterős, tántoríthatatlan, rajongó személyiségnek arcát, noha fényesművű páncélja, az asztalon fekvő bokrétás sisakja, amelyen kezét nyugtatja, nagyon is kínálkoznék arra, hogy figyelmünket azonnal magára térítse. Az irodalmi arcképfestőt is kísérti az a veszedelem, hogy a szellemi fejet rajzolva, a külsőségek járulékos mozzanatait túlságosan kihangsúlyozza, az ábrázolt szellemi fejre való önkénytelen és egységes figyelmi koncentrációt megbontsa. Ahogy a művészi portré csak akkor hatásos, ha egész lényege a fejre összpontosul, még inkább a szellemi arckép, amelynek éppen az a sajátszerű célja, hogy a fejnek gondolatait és lelki hajtóerőit egységesen ábrázolja.