Tirpákok

ELŐHANG.

Tallózzunk mezején régen volt, dolgos időknek.
Ősök jönnek elém, homokon várost alapítók,
Kiknek erénye, miként a kis ablakon át az olajmécs
Esti sötétségben szeliden hivogatja a vándort:
Ügy vonz, tiszteletet keltvén késő unokában.
Most, amikor minden forrong, lázong körülöttünk,
Most, amikor keleten, nyugaton tűz pusztit a földön,
Ember az emberrel nem tud békére hajolni,
S háboru ördöge dúl országokat, összetiporván
Oszlopokat, mik előbb pillérei voltak az ember
Jólétének, sok századnak a lelki világát,
S már Istent sem akar tisztelni a gőg, a botorság:
Vissza, szelíd múltnak küzdelmeihez, melegéhez -
Visszavezetlek; jöjj, ama mécsfény pisla világa
Lesz biztos vezetőnk, amikor járunk az avarban.
Nem vért látunk majd, üszkök csak a tűzhelyen égnek;
Annál több veriték áztatja puhára a földet,
Hajnaltól késő estig csak a munka zenéjét
Hordja a lágy szellő, majd boldog imák rebegése
Tenteti mély, kiadós álom karján a családot...
Mély, örök álmukból kelnek fel az ősök; előnkbe
Tárják életüket fájdalmával s örömével...
Nyisd ki szived, résén szálljon be az élet, az emlék.