Az ismeretlen Szahara

Lázár Ervin (1936) a mai magyar prózairodalom talán legeredetibb hangú elbeszélője, s ez a méltán megcsodált eredetiség valóban az „írói hang” varázslatos tulajdonsága, amivel az író „megénekli” a világát. Ebben a kötetében a valaha volt pusztát és embereit, ahol gyerekkorát töltötte. Lázár Ervin ugyanis a Tolna megyei Alsórácegrespusztán nevelkedett, ez volt az ő gyerekkorának az Édenkertje, s nem is titkolja, hogy a nagyvárosból, ahol évtizedek óta él, „állandó nosztalgia húz vissza falura, isten háta mögötti helyekre”. Ez az isten háta mögötti emberi világ volt az ő írói képzeletének a nevelője, s kincses emlékeiből táplálkozik ma is, mert ez ugyanolyan gazdag és kimeríthetetlen terepe a teljes fényű létezésnek, mint a metropolisok vagy a megalopolisok kavargó-nyüzsgő élete, s az ember, akinél – Szophoklész szerint – „nincs csudálatosabb”, szívének reményeivel és sorsának nyomorúságával ebben a valóságot írói látomásokkal és költészettel át- meg átszőtt „Csillagmajorban” ugyanúgy megmutatkozik, mint a világnak bármelyik más színterén.