Világtörténelem II-IV. és VI-VII.

Egyesületünket „Anyaegyesület"-nek nevezi a nyomdász. Szerető, gondos édesanyja minden magyar könyvnyomtatónak, aki betűszedéssel, nyomtató munkával, a betűtípusok megöntésével avagy stereotipálással keresi a mindennapi kenyerét. Munkába-cseperedésétől koporsóba-zártáig: csaknem valamennyi komoly életszükségletéről gondoskodik. Anyagi támaszt nyújt neki betegség, munkanélküliség és rokkantság esetére; ha meghal, tisztességesen eltemeti; gondoskodik az árváiról, gyászbaborult özvegyét pedig jelentős pénzbeli segítséggel átsegíti az özvegyi sors kezdeti nehézségein; szellemi szükségleteinek javarészét is ellátja: sokezer-kötetes könyvtárában megvannak a nemzeti és világirodalom legérdemesebb művei; amely nyomdászembernek még ez sem elég: további szórakozást találhat az Egyesület rendezte felolvasásokon, előadásokon, matinékon és kollégiális szellemű mulatságokon meg összejöveteleken. Szóval: valósággal édesanyánk ez,az Egyesület; áldó és védő kezeit ott érzi maga fölött minden jóravaló magyar nyomdász. Mindeme szociális tevékenységén túl nemzeti föladatot is teljesít a Könyvnyomdai Munkások Egyesülete: mindeneknél hathatósabban kivette részét a nyomdai munkásság megmagyarosításából. ötven-hatvan esztendővel ezelőtt még jobbára idegen szó járta a fővárosi sokszorosítóműhelyekben és sokhelyt a vidéken is; azóta színmagyarrá lett nyomdászaink nyelve, lelke, minden érzése. Egyesületünk és szakszervezetünk eme magyarosító munkája annyira mélyenható és kiirthatatlanul meggyökereztető volt, hogy azt Trianon minden gonoszsága sem tudta többé megrontani. Kolozsvár, Nagykároly és Szatmár, sőt még az odaát maradt városok nyomdászsága is nyelvében és szívében most is épolyan magyar, mint aminővé nevelte őket háborúelőtti egyesületi életünk. A huszonkétesztendős elnyomatás hajszálnyit sem változtatott rajtuk. Az összeomlás után is: hálával és gyermeki szeretettel csüngtek az édesanya emlékén. Erdélyország magyar könyvnyomtatójának Budapest felé járt a szeme mindenkoron, s nem Bukarest felé.