Metszetek nyolc évtized magántörténelméből

Huszár Tibor 1930-ban született – éppen jókor, mondhatni, hogy belenőjön a világháborúba, Budapest ostromába, s aztán a Rákosi-korszakba, a moszkvai diákévekbe, a funkcionárius életbe, majd – még mindig fiatalemberként s egyre tanácstalanabbul – szemtanúja legyen a zaklatott 1956-os esztendőnek és a forradalomnak. Felnőtt ember már, amikor új életet kezd, és elhatározza, hogy a tudománynak szenteli az életét, mely azonban a békésebb korokban sem volt éppenséggel eseménytelen.
A 20. század második fele magyar történelmének csapdáit kerülgetve telt az élete – és ehhez nyitott szemmel kellett járnia. Ezért olyan érdekes, sok meglepetést is rejtő olvasmány az önéletrajza. Huszár Tibort, aki a véletlen folytán sok fontos esemény hol közelebbi, hol távolabbi szemtanúja volt, számos neves emberrel – politikusokkal, tudósokkal – hozta össze a sors. „Magántörténelemnek” nevezi könyvét – a történelemhez írott személyes hangvételű lábjegyzeteknek, melyek azonban nemegyszer más megvilágításba helyezik az eseményeket, amelyeknek gazdag életpályája során a tanúja volt – hiszen csak ilyenekről ír. Nem a Nagy Történelemről, hanem mindig csak arról, amit megélt. Önéletrajzában még nagy ívű tudományos munkássága is háttérbe szorul az átéltekhez képest. Huszár Tibor nemcsak éles szemű, pontos megfigyelő, de roppant élvezetes elbeszélő is, írását személyesség hatja át, az oldott emlékezés hitele.