Világostól Trianonig

Részlet a könyvből:

A HONFOGLALÁS JOGI ÉS TÖRTÉNETI ALAPJA.

Általánosan ismert igazság, hogy a magyarság testvértelenül és rokon nélkül teljesen magára hagyva élt ezer évig és így él még ma is hazájában, a Kárpáti- vagy Középdunai-medencében. A honfoglalás idején a medence szomszédságában élő népek veszedelmes betolakodókat láttak bennük. Ennek az ellenszenvnek azonban nem faji, hanem vallási oka volt. A magyarok pogány vallása roppant szakadékként tátongott köztük és a körüllakó keresztény népek között. Ha a bizánci császárok és egyes német hercegek hébe-hóba mégis közeledést kerestek a magyarsággal, az nem azt jelentette, hogy megbékéltek a pogány jövevényekkel, hanem azt, hogy szükségük volt a honfoglalók katonai segítségére, vagy pedig a veszedelmes szomszédok pusztításaitól akartak ilyen módon megmenekedni. Kétségtelen igazság, hogy a pogány ősvalláshoz való makacs ragaszkodás előbb vagy utóbb a hunok és avarok sorsára juttatta volna nemzetünket. A kereszténység középkori virágkorában egyszerűen lehetetlen volt, hogy a keresztény Európa közepén pogány vallású, erkölcsű és életmódú nép éljen. De elpusztult volna még harcok nélkül is, mert keresztény vallás nélkül nem vehette volna át az európai művelődést. Művelődésben elmaradt nép sorsa pedig nem lehet más, mint lassú beolvadás, vagy meghódolás.