Világostól Trianonig

Van egy idő az ember életében, az életnek nyiló tavasza, melyben a magából kidagadó fiatal szív, s a szárnyára kelő fiatal lélek, a földön és a nyomorult valóságon felülemelkedvén, érzeményeit és gondolatait a lehetség és képzeletek tündéres országában hordozza : az embernek legboldogabb ideje! melynek szép, ámbár hiú, és soha be nem teljesedhető reményeit, a megérett, megokosult ember, a legtűrhetőbb valóságért s a legigazabb bölcseségért is gyakran örömest visszacserélné. Ekkor minden egészséges fiatal szív és lélek, a virágzó legény szintúgy, mint a virágzó leány, poéta; poéta, mondom, de nem író: mert minden érzeménye, minden gondolatja poesis ; csakhogy ritkának van kedve, alkalmatossága, ideje, és legritkábbnak nyelve, poesisét leirni.