Budapest térképe

A közelmúlt emlékei és a megírás idejének élményei egyaránt rányomták bélyegüket Fekete István 1946-ban keletkezett regényének hangulatára. A témaválasztást a csaknem tizenöt esztendős gazdatiszti múlt inspirálta, melynek keserű tapasztalatait a mezőgazdaságban 1945 óta történtek folyamatosan eszébe juttatták a Földmívelésügyi Minisztérium tisztviselőjének. Ráadásul az író a regény tervezése idején vakult meg egyik szemére, és ez a tragédia alapjaiban befolyásolta szemléletmódját. Ekkoriban írta egyik levelében, hogy „az ostrom és a következmények az én idegeimet is alaposan megreszelték, és derengést még az elveszett szememmel se látok, pedig azzal sok mindent meglátok, amit eddig nem láttam”.
A Gyeplő nélkül ispánnak nevezett főszereplője is hasonlóképpen tanácstalan. Egy dunántúli nagy uradalom intézőjeként keserűen tapasztalja, hogy nem „csupán” a természet pusztító erőivel és a gazdasági élet kiszámíthatatlan tényezőivel kell megküzdenie, hanem az emberek korlátoltságával is. Köztes helyzetben tevékenykedik: munkaadói és beosztottjai egyaránt gyanakvással figyelik, gyakorta megkérdőjelezve szakértelmét és becsületességét. Ebben a jelképes esztendőben játszódó történetben az ispán szereti a földet és a munkáját, így – akárcsak a gazdatiszt Fekete István – nehezen fogadja el a felismerést: mennie kell. Az életrajzi olvasattal ezért éppen úgy célszerű számolni, mint azzal, hogy a szerzői szándék szerint emlékeztető és intés kívánt lenni a múltból látszólag semmit sem tanuló jelen számára.
S ez utóbbiak különösen figyelemreméltóvá teszik a regényt, mivel a felvetett problémák – mai színezettel – változatlanul időszerűek.
A Gyeplő nélkült is a manapság már nehezen beszerezhető első kiadás alapján rendeztük sajtó alá.