Dalol a tenger és én hallgatom

Nehéz dolog magamról irni. Nehéz visszafelé nézni annak, aki mindig csak előre nézett. Az elmaradt partokat betakarja a köd, a messze s a tengertjáró hajónak nem fontos a megtett út, hanem amit még meg kell tennie.
Régi elmaradt, elszakadt partok!
Valamikor ott álltam és vártam a hajót, amely felvesz s elvisz magával az új partok felé.
Valamikor ott álltam, beh sokszor álltam a kolozsvári kis Szamos hídjánál és néztem a szappanzöld vizet, amint a malom otromba falapátjai habokat vertek beléje s a megvert víz zúgva, tajtékozva rohant a híd felé - felém - és álmodtam tengerről, hajóról, mely jönni fog értem.
Ez a kis Szamosnak magasztosított malomárok volt előttem a haragvó vizek, a pusztító, mindent elsöprő tenger megtestesülése. Esténként, mikor sötét volt s csak a kavargó habok látszottak kivilágitani a fekete vizből, csak a hörgő, zúgó, zuhanó kavargás morgott ki a mély árokból, megállottam a fahídon s gyermekszivem megtelt borzongással. Egyedűl voltam a végtelen tengeren. A sárga gázlángok eltüntek az ucca sorából, eltüntek a házak, nem láttam az embereket, akik elmentek mellettem. Nekitámaszkodtam a rozoga fakorlátnak, mint később annnyiszor a tengerjáró hajók parancsnoki hídjának és ott hajóztam először életemben Kolozsvárt, a Szamosárok felett és zúgott a vihar, harsogott a víz, dalolt a tenger és én hallgattam, hallgattam... és féltem. Soha úgy nem zúgott felém az igazi tenger, mint ez a sötét, kis malomárok, melyet szüntelen vert a fekete lapát.