Világostól Trianonig

Itt van hát megint előttem az „Emlékkönyv a francia forradalom történetéhez”, azokkal a különös metszetekkel, keresztben a nagy foliánsokon! Kedves, régi ismerősül köszöntöm és szinte félénken nézegetem a kissé megfakult lapokat, amelyeket gyermeki kezem, egy félszázaddal ezelőtt, alig mert megérinteni. Maga megboldogult nagyapám, akié volt, mutogatta azt nekem akkor s lélekben még most is látom, amint reszkető ujjával lassan, óvatosan forgatta egymásután lapjait és magyarázgatta nekem a képeket. Ugyan bele is vésődtek gyermeki képzeletembe; a Bastille ostroma, elül a pattantyúsokkal és a felhőként gomolygó lőporfüsttel, a vad utcai jelenetek, az ünneplések és ujjongó menetek, de kivált az a kép, amelyen a véres harc tömkelegében a Tuileriákat láttam! «Száz meg száz derék svájci halt meg itt dicsőén, beszélte nagyapám – mert hívek maradtak a francia királynak fogadott esküjökhöz. Ellenség száz jutott mindegyikre s utoljára nem volt sem poruk, sem golyójuk. Majd mind elestek hát bajnok módra, csak igen kevesen menekülhettek. A zugiak közül, akik ott voltak, még csak a Brunnerli él.»
Ez a Brunnerli vagy Brunner vén katona-ember volt, aki résztvett Bonaparte mindenik hadjáratában és egészen Moszkváig eljutott vele. Igen jól emlékszem még ráncos ábrázatára és bozontos szemöldöke alól mindig vígan csillogó, apró szemeire. Hanem legtöbbet pajzánkodtunk mi fiúk a «copfok» miatt, amelyekbe az öreg obsitos szürke, jól megpomádézott haját a füle mögött összebogozta…