Világostól Trianonig

A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát. Tudta, hogy az anyaöl óvása, az öntudatlanul átélt minden-szeretet, amelyben a dolgok egysége honol, a termő, televény sötétség csöndje a születésben lármás világosságra vált, s a megszületett gyermek, a "csillagocska" fáradhatatlanul keresi majd az elveszett paradicsomot, a biztonságot adó "kinti" rendet, amelyről ott "bent" mindent megtudott. Kint a fényben, a tagolt világban a kisgyermek kérdez - és nemcsak szóval - szemével, s teste, lelke minden moccanásával. Kérdéseiben bölcsesség világít. Korai rajzaiban tudatja, hogy a teremtő miféle világot ígért neki, miféleképpen lehet része, részese annak, s mivégre született különvalónak.
A kisgyermekben - hasonlóan az ihletett művészhez és a természetben élő emberhez - a vele született adottságok, s a javarészt tudattalan élmények munkálkodnak. Hagyja, hogy eszköze legyen a létet igazító törvénynek, akaratával, nyiladozó értelmével alig tud avatkozni annak megvalósulásában. Rajzai ezért mondanak el sokkal többet a világról, mint amennyit föltételezünk róla szellemi képessége, érettsége alapján.