Világostól Trianonig

Nagy időket élünk. Eljövendő nemzedékek fognak irigyelni bennünket, hogy e sok mindent átélhettük s hogy meg adatott nekünk formálni e nagy időkön. Engem elszomorítanak azok, akik ezeket az éveket tompultan s korlátoltan átálmodják, átalusszák. Szánakozom mindazokon, akiket fogvatart a töprengés s nem tudják kiszabadítani magukat abból a kicsinyességből, amely korunkhoz, mint minden korszakhoz is, hozzátapad, hogy megláthatnák nagyságát.
Hallottam Amerikában egy oly történetet, amelyet e helyen elmondok, mert pompásan jellemzi az efféle embereket. A történet tulajdonkép adoma, de mélységesen szomorú, ki váltkép azért, mert igaz. Nem úgy, hogy ott ment végbe, ahová az elbeszélő a történést helyezi, de lényegileg a mai élet számtalan esetében ismétlődik.
Rendőr áll a Newyorkot a Brooklyn-külvárossal össze kötő óriási hídon. Pitymallik s alig van némi forgalom azon a nagy közlekedési úton, amelyen a déli és az estéli órákban a kocsik és az emberek tömege alig fér el.
Csöndesen ballag fel a rendőr a nagy acéllapra. Magas ívben köpdös át a korláton. Ily szolgálatnak a korai órákban mindig adódik valami különlegessége. A rendőr ásít... hoszszan, tartósan. Ámde egyszerre felvillan a szeme. Felfedezett valamit, ami a figyelmét teljesen leköti.
Egy férfi jön fel a túloldalról a hídra. A rendőr gyakorlott szeme felfedezi, hogy ezzel az emberrel valami különös fog történni. Jól van öltözve, a középosztályhoz tartozhat, valószínűleg kereskedő.
A rendőr egy nagy pillér mögé lép, hogy a feljövő férfi ne lássa "meg." Tétovázva jön, egyre közelebb. Most megáll, a pillér közvetlen közelében, amely elrejti a rendőrt.