Homokba temetett városok

A Puszták népe voltaképpen egy avantgárd gesztusból, André Gide 1927-es Kongói utazásának ösztönzésére született. Illyés Gyula a magyar „tengerfenék titkai közé reflektorfényt vető” (Babits) írószociográfiájával, máig nem múló hatású remekműben ábrázolta a két háború között a hazai hitbizományok és nagybirtokok vergődő cselédnépének életét, saját pusztai gyerekkora világát.

Illyés költő, ez tette képessé és hivatottá, hogy fölfedezze számunkra az ismeretlen emberfajt, a "puszták népét."
- Előttem, ami ebben a felfedezésben a legmegrendítőbb és legmeglepőbb, az, hogy a puszták népe cseléd. Ezt az elméletileg talán tudhattunk is, de éppen itt látszik meg, mennyire nem számít ilyen dologban az elméleti tudás. A puszta úgy lebeg fantáziánkban, mint az idillikus szabadság földje... S most Illyés Gyula arra eszméltet, hogy a puszták népe a magyarság egyharmada és legmagyarabb harmada, a szabadság szimbolikus honának gyermeke, kivétel nélkül cseléd, azaz szolga. Sőt, majdnem rabszolga... Illyés cselekedete az, hogy bevilágít ebbe a rettenetes mozdulatlanságba, mint aki reflektorfényt vetít a tengerfenék titkai közé. Ehhez a költő kellett: a száraz statisztikai vagy szociográfiai adatok sötétben hagynának... A magyarság egyharmada tenger alá került, és elevenen el van temetve.
(Nyugat, 1936)