Homokba temetett városok

Valahol a Kárpátok hegyláncai közt – mellékesen szólva: Európa közepén – egy velejéig irracionális világban játszódik Bodor Ádám regénye. Hősei egy bornírt társadalom foglyai – s ezenközben az öröklét számkivetettjei. Életük már-már civilizáción inneni, életviszonyaik tökéletesen szervezetlenek, tehát rendőrileg szükségképpen túlszervezettek, mindennapjaik a totális működésképtelenség szüntelen tudomásulvételével és megindító kijátszásával múlnak. Andrej Bodor a történetek elbeszélője és elszenvedője, hol alanya, hol tárgya tehát, papírjaitól és nevétől is megfosztatik, mikor megérkezik Dobrin „City”-be, a számára kijelölt lakhelyre, hogy fölkeresse nevelt fiát. Ami a regény szereplőivel és körülöttük történik, érthetetlen és borzalmas, mindazonáltal megérthető és körülményeik értelmezésével tökéletesen logikus, ami a legborzalmasabb, az történik a legtermészetesebben, leglogikusabban. S hogy ezt így érezzük, az Bodor Ádám rendkívüli írói-művészi erejének, ábrázolása pontosságának köszönhető, aminek révén fizikai és metafizikai, reális és irreális mintha nem is fogalmi ellentétpárok lennének, hanem a hiányokkal jelzett teljesség oszthatatlanságának egymásba érő, egymásba játszó felületei. Mert itt olyan világot kellett megmutatni, amelyből mindenki a maga módján menekül: külföldre (Andrej vagy Géza Hutira), halálba (Béla Bundasian), magányba (Géza Kökény) vagy a lefokozott, animális létbe, hogy ami nem embernek való, azt ne kelljen emberi öntudattal elviselni.