Világostól Trianonig

Élt valahol az őserdőben egy Valkalásana, azaz Kéregrágó nevű remete. Hosszú évezredeket töltött el remetetanyáján. Egy vadfügefa tövében ült, elmélkedésbe merült, sanyargatta testét, hogy vezeklése jutalmául elnyerje Brahmá egét. Nem ismert pihenést. A nagy önsanyargatásban keze-lába kiszikkadt, mint a fahasáb. Természetes szükségletét sem végezte. Napjában egyszer evett egy darab vadfügefa-kérget, azt is éjszaka, elmélkedés közben. A következő éjszakáig nem evett semmit, akkor megint evett egy darab fakérget. Így teltek az évezredek a nagy bölcs fölött az őserdőben.
Egyszer egy király meglátta a szent révületbe merült bölcset. Így gondolkozott:
„Amikor magához tér révületéből, lábaihoz borulva üdvözlöm.”
Leszállt lováról és szótlanul várakozott. Négy őrségváltásnyi ideig állt ott, de a remete egész napon át folytatta elmélkedését. Ekkor a király így szólt magában:
„Ez a remete meg akarja mutatni: Ki vagyok, mi vagyok! Fennhéjázása megalázó reám nézve. Ám legyen; én is tudom, hogy mit kell tennem!”
Ezzel a király visszatért városába. Egész népét összehívatta palotája tróntermébe, és így szólt az egybegyűltekhez:
– Mondjátok, van-e közöttetek valaki, aki meg tudná zavarni a dölyfös remete áhítatát?