Világostól Trianonig

A magyar költő fátuma, a meg nem értettség, mely többé-kevésbbé Csokonai és Petőfi pályája fölött is lebegett, mintha halála után is reá nehezednék Ady Endre alakjára és költészetére. Még mindig vagy imádják, vagy kárhoztatják; költői megnyilatkozásait egyfelől szentnek és érinthetetlennek, másfelől bűnösnek és elvetendőnek tartják, csak egyet nem tesznek, hogy mint más költőket, tárgyilagos és elfogulatlan szemmel tekintsék.
Azonban azt hiszem, itt az ideje, hogy Ady költészetét a hozzátapadó elfogult rokon- és ellenszenvtől, politikai és társadalmi pártérdektől megtisztítva, a tárgyilagos és elfogulatlan esztetika ítélőszéke elé állítsuk. Felbátorít erre a Kisfaludy-társaságnak, ezen előkelő, az irodalmi haladást a nemzeti konzervativizmussal bölcsen egyeztető irodalmi testületnek elnöki székéről az idén elhangzott szó: „Ady tehetségének nagysága és hatásának rendkívülisége vita tárgya nem lehet. Tehetségét és hatását sem agyonhallgatással, sem ledorongolással, sem kiátkozó szent haraggal nem létezővé nem tehetjük". (Berzeviczy Albert: Elnöki megnyitó beszéd a Kisfaludy-társaság 1927. február 6-án tartott ünnepi közgyűlésén.)