Homokba temetett városok

Homérosz: Íliász

Homérosz Íliász-a, minden európai eposzok elseje és mintaképe, a harc, a háború, az öldöklés költeménye. Némelyik énekben szinte vége-hossza nincs az összecsapásoknak, a párviadaloknak, s Homérosz rendszerint akkurátus pontossággal leírja, milyen fegyvert használnak az egymásnak rontó harcosok, hogyan forgatják, melyik testrészükön éri őket a hol sebet, hol halált okozó döfés, szúrás vagy vágás , s hogyan lehelik ki a lelküket. Homérosz azonban nagyon is jól tudta, hogy az emberi élet teljességének a harc és a halál csak az egyik, a sötétebb oldala. Szólnia kellett ugyan a harcokról, párviadalokról, de nem lett volna nagy költő, ha nem talál módot rá, hogy a fegyverzaj és a halálhörgés fortisszimóit ne szelídítse a mindennapok derűs és megnyugtató pianóival. Olykor szüneteket iktat a harcok közé, hogy egy futó pillantást vethessen az ágyasházában sürgölődő Helenére, hogy megmutathassa Hektórt felesége és kisfia társaságában, s Akhilleuszt, amit Patroklosszal beszélget: máskor a sátraikban boroskupa mellett pihenő vagy a Patroklosz emlékére rendezett versenyjátékokon erejüket és ügyességüket összemérő vezéreket idézi elénk: ismét máskor meg Héphaisztosz műhelyébe kalauzol, aki Akhilleusz újdonatúj pajzsán kovácsolja ki a békeidők nyugalmas és munkás hétköznapjainak egy-egy jellegzetes epizódját. S még csak a fegyvernyugvások szüneteire sincs szüksége, költői eszköztárából segítségül veheti a hasonlatot, s a dübörgő harci szekerek, a villogó dárdák és kardok, a támadva és védekezve gyürkőző harcosok között a bűvös " mint ahogyan" hívásra üdítő kontrasztként máris megjelenik egy vadász vagy szántóvető, halász vagy mesterember alakja, aki éppen megszokott foglalatosságát végzi, komótosan, háborítatlanul, egyedül a munkájára ügyelve. Ahogy a reneszánsz táblaképeken a szobabelsőből mindig ablak nyílik a természetre, úgy engedi felvillanni Homérosz a legvadabb kézitusák közepette is az élet másik, talán verejtékes, de napfényesebb és humánusabb arculatát.