A szerencsés expedíció

Az egyik szerző, Aczél Tamás által dedikált példány.

Előszó:
Megilletődve adjuk a magyar olvasó kezébe könyvünket. Magyarországról szól, magyarul írtuk, – de tudtuk azt, hogy először idegen nyelven fog megjelenni. Különös öröm ez: magyarul viszontlátni a magyar szavakat "tolmács" nélkül beszélni azokhoz a magyarokhoz, akik figyelmükre méltatják művünket.
Minthogy a könyv eredetileg angol nyelvű kiadásra készült, teletüzdeltük olyan magyarázatokkal, amelyek a külföldi olvasó számára elengedhetetlenek a hazai események megértéséhez; ezek a magyar olvasónak feleslegesek s igyekeztünk is kigyomlálni őket a kéziratból. A feladat azonban nem volt egészen egyszerű. Igaz, Petőfi nevéhez nem kell magyarázat egyetlen magyarnak sem, de azt a szót, hogy "élmunkás", vagy "téeszcsé", csak az "új-emigránsok" értik meg minden megjegyzés nélkül, – a régieknek, úgy éreztük, el kell magyaráznunk a legszükségesebbet. Így aztán az ilyesfajta kommentárok egy részét bent hagytuk a könyvben; előre is elnézést kérünk azoktól, akik ezt, valamint az eredeti, fordításra szánt szöveg más, stílus-, vagy formabeli maradványát feleslegesnek szánt szöveg más, stílus-, vagy formabeli maradványát feleslegesnek, esetleg bántónak is érzik.
1956. novemberében, egy hideg, havas, komor éjszakán hagytuk el Magyarországot, – három nappal azután, hogy Nagy Imrét, több más barátunkkal együtt, a jugoszláv nagykövetség épületéből kilépve, szovjet fegyveres alakulatok elrabolták. Úgy éreztük, hogy ez a szószegéssel párosult erőszakos cselekedet, hosszú évekre megsemmisíti minden becsületes kibontakozás lehetőségét.
Az utolsó kép, amelyet a haza földjéről magunkkal hoztunk, egy idős parasztember alakja: pár lépésnyire voltunk a határtól, s midőn az öreg elment mellettünk, szótlanul búcsút vett intett felénk. Azóta is látjuk őt, ébren is, álmunkban is. Nem mondunk le arról a reményről, hogy könyvünket egyszer szabadon letehetjük az asztalára, – szabadon átnyújthatjuk annak a tízmilliónak, aki otthon maradt… /London, 1961. január/