A szerencsés expedíció

A merániakat mindenki ismeri Magyarországon. A származásukra utaló jelző Katona József remekműve révén névvé csontosult, s ugyanakkor szimbolikus értelmet is nyert: ők a mindenkori idegenek, a hazánkat elnyomó hatalom. A "jó" merániak, akik - tudjuk a Bánk bánból - lovon ficánkolódnak, míg körük, udvaruk visszacsikarja népünk kezéből a hurokra fogott nyulat, madárfiókot, Ottó a buja, a kíméletlen együtt rögzült emlékeinkben nővérével, Gertrudisszal, aki személyében a nádor tőre nemcsak a meráni nő már-már niebelungian babonás erejét, de a nemzetet szolgaságba alázó idegen uralkodót is megsemmisíti. A család nem mindegyik tagjáról van világos képünk, mint ahogy általában azon sem szokott elgondolkozni a Bánk bán nézője, olvasója, mi történt Gertrudis meggyilkolása előtt, s mi történt utána. Gertrudis gyermekeiről például nemigen beszélünk, pedig az aranybullás II. Endre és a meráni asszony nászából különös ágakat hajtott az Árpád-ház. Az egyik híre eljut Assisiig, Szent Ferencig, el a német-római császárig, aki a temetésen koporsóvivője lesz, szentté avatják az ezerkétszázharmincas évek végén, az egyházművészet rózsával ábrázolja, mert virággá vált a karján a szegényeknek gyűjtött ennivaló: ez Gertrudis lánya, Szent Erzsébet. A másik gyermek fiú. Meint gyászruhás kis herceg, ott ténfereg a színpadon anyja ravatala mellett, ha a rendezés színre állítja őt is. Felnőtt korában második honalapítónkként tartja majd számon a történelem, egyik legnagyobb királyunk válik belőle, s Magyarország első újjáépítője lesz: ez a tatátjárás IV. Bélája. Idegeiben a pilisszentkereszti politikai merénylet emlékével futja meg életpályáját.