Világostól Trianonig

A Múzsák riadt szemmel tekintgetnek egymásra. Először még csak úgy néztek körül, mintha harcias s parancsoló tekintetüktől menten tisztességre kellene térnie a zajongónak, aztán felháborodtak, kétségbeestek, méltatlankodtak, merthogy ajkuk s lantjuk szép szavát fegyvercsörgés vette el mind zajosabban. Végül mit tehettek egyebet, mint hogy szedték a szent berkek zsenge pázsitjához szokott izmos lábacskáikat.
Most hát „valahol" egy katlan oldalában a bejárat sziklapillére, vagy egy elsötétített város valamelyik zsákutcájában beszögezett ablaktáblák mögül figyelik a messzi s rettentő robbanások tompa dörejét, hogy hagyja-e már alább. Perzsák, hunok, harmincéves háborúság és még annál is rosszabb hódoltság után és ellenére is mindig hajtott az ág füzérnek lombot. Homlok is termett, méltó a fűzérre. Ebben bíznak.
Nem erre bízod rá magadat, de ebben még bízol magad is. A művészetben is, akárcsak a tisztességben és az orvostudományban. És az ifjúságban.