Január 27. – A Nemzetközi Holokauszt-emléknap az irodalom tükrében
Január 27-e a kollektív emlékezet egyik legsúlyosabb dátuma. 1945-ben ezen a napon szabadították fel az auschwitzi koncentrációs és megsemmisítő tábort, és az ENSZ döntése nyomán ez lett a Nemzetközi Holokauszt-emléknap. A történelmi tényeken túl ez a nap az irodalom számára is megkerülhetetlen: a 20. század egyik legmélyebb morális traumáját hordozza.
A holokauszt irodalma nem pusztán tanúságtétel. Több annál: emlékezeti küzdelem. Küzdelem a felejtés ellen, a nyelv határain, a kimondhatóság peremén.
A koncentrációs táborok tapasztalata alapvetően kérdőjelezte meg az irodalom hagyományos formáit. Hogyan lehet szavakba önteni azt, ami az emberi nyelvet is megsemmisíteni látszott? Primo Levi, Elie Wiesel, Kertész Imre vagy Jean Améry művei mind erre a kérdésre adott, különböző irányból közelítő válaszok.
Kertész Imre Sorstalanság című regénye különösen élesen mutat rá erre az ellentmondásra: a tábor világa nem „rendkívüli” eseményként jelenik meg, hanem egy torz normalitásként, amely éppen hétköznapiságával válik hátborzongatóvá. Ez a hang radikálisan eltért a korábbi emlékezeti narratíváktól – és új irányt szabott a holokauszt irodalmának.
A magyar irodalomban a holokauszt emlékezete különösen fájdalmas és összetett. Radnóti Miklós Bori notesze a költészet egyik legsúlyosabb dokumentuma: versek, amelyek már a halál árnyékában, de még az élő nyelv erejével szólalnak meg. Radnóti költészete egyszerre személyes és egyetemes, lírai és dokumentarista.
A későbbi generációk – például Kertész Imre vagy Nádas Péter prózája – már nemcsak az eseményekre, hanem az emlékezés lehetőségére és lehetetlenségére is reflektálnak. Mit kezdhet egy társadalom azzal a múlttal, amelyet nem lehet jóvátenni, csak megérteni próbálni?
A Nemzetközi Holokauszt-emléknap nem csupán történelmi visszatekintés. Az irodalom emlékeztet arra, hogy a holokauszt nem lezárt fejezet, hanem folyamatos erkölcsi kihívás. Az emlékezés nem automatikus: olvasni, újraolvasni, továbbadni kell.