Győry Vilmos (1838. január 7. – 1885. február 15.) – a magyar ifjúsági irodalom egyik úttörője

Győry Vilmos neve ma már kevésbé ismert a szélesebb olvasóközönség számára, a 19. századi magyar irodalom és különösen az ifjúsági irodalom történetében azonban fontos, megkerülhetetlen alak. 1838. január 7-én született, s rövid, de termékeny életútja során íróként, költőként és műfordítóként is jelentős munkát végzett.

Győry Vilmos művelt, több nyelvet beszélő értelmiségiként indult. Tanulmányai során hamar megmutatkozott nyelvérzéke és irodalmi érdeklődése, amely később a fordítói munkásságában is kulcsszerepet játszott. A reformkor és a kiegyezés utáni időszak szellemi közegében formálódott, amikor az irodalom egyik fontos feladata a nemzeti művelődés és nevelés szolgálata volt.

Győry Vilmos elsősorban ifjúsági műveivel vált ismertté. Írásai didaktikusak, de nem szárazak: célja az volt, hogy a fiatal olvasókat erkölcsi értékekre, hazaszeretetre és műveltségre nevelje. Verseiben és prózai munkáiban egyaránt megjelenik a 19. századra jellemző idealizmus, valamint a gyermek- és ifjúkor iránti őszinte empátia.

Stílusát a világos szerkesztés, a közérthetőség és a tanító szándék jellemzi. Művei jól illeszkednek abba az irodalmi hagyományba, amely később Benedek Elek és más gyermekirodalmi szerzők munkásságában teljesedett ki.

Győry jelentős szerepet játszott a külföldi irodalom magyar nyelvű közvetítésében is. Fordításai révén klasszikus és kortárs európai művek váltak hozzáférhetővé a magyar olvasók számára, köztük fiatalok számára is. Fordítói munkáját pontosság, nyelvi igényesség és az eredeti mű szelleméhez való hűség jellemezte.

Bár 1885-ben, mindössze 47 éves korában hunyt el, Győry Vilmos életműve maradandó nyomot hagyott a magyar irodalomban. Az ifjúsági irodalom fejlődésének egyik korai alakjaként hozzájárult ahhoz, hogy a gyermekek és fiatalok számára készült művek önálló, komolyan vett irodalmi műfajjá váljanak.

Ma elsősorban irodalomtörténeti összefüggésben emlékezünk rá, de munkássága jól példázza azt a 19. századi törekvést, amely az irodalmat nemcsak művészi, hanem nevelő és közösségformáló eszköznek is tekintette.