1936. június 18. – 90 éve halt meg Makszim Gorkij, a nyomor és méltóság írója
1936. június 18-án meghalt Makszim Gorkij, az orosz és a világirodalom egyik legnagyobb hatású, ugyanakkor talán egyik legellentmondásosabb alakja. Életműve egyszerre kötődik a nyomor, a társadalmi kiszolgáltatottság és az emberi méltóság irodalmi ábrázolásához, valamint ahhoz a politikai-kulturális világhoz, amely a 20. század első felében gyökeresen átalakította Oroszországot. Gorkij neve sokáig szinte egyet jelentett a „szocialista realizmus” irodalmi hagyományával, ám műveinek legjobb része jóval gazdagabb, emberibb és összetettebb annál, mint amit bármely irodalmi irányzat címkéje elbírna.
Eredeti neve Alekszej Makszimovics Peskov volt. 1868-ban született Nyizsnyij Novgorodban, s már fiatalon megtapasztalta azt a nélkülözést, amely későbbi írásainak egyik legfontosabb forrásává vált. Korán árvaságra jutott, sokféle munkát végzett, bejárta Oroszországot, megismerte a társadalom peremén élőket, a vándorokat, napszámosokat, csavargókat, munkásokat, kiszolgáltatottakat. Írói álneve, a „Gorkij” is ezt a világot idézi: jelentése keserű. Nem pusztán hangzatos név volt, hanem önmeghatározás is, egy olyan íróé, aki a szépirodalomba beemelte a keserű életű emberek hangját.
Korai elbeszélései gyorsan ismertté tették. Hősei gyakran kívülállók, lázadók, nyugtalan alakok, akik nem tudnak belesimulni a megszokott társadalmi rendbe. Gorkij írásaiban különös feszültség működik: egyszerre látja a nyomor brutalitását és az emberben rejlő szabadságvágyat. Nem idealizálja a szegénységet, de nem is puszta szánalommal közelít hozzá. A társadalom alján élő emberek nála sokszor erőteljes, saját erkölccsel és belső méltósággal rendelkező figurák.
Színművei közül az Éjjeli menedékhely lett a legismertebb. A darab egy nyomorúságos szálláson élő emberek világát mutatja be, ahol a szereplők életét hazugságok, remények, önáltatás és kétségbeesés szövi át. A mű ereje abban áll, hogy nem kínál egyszerű megoldást: Gorkij kérdése inkább az, vajon az embernek igazságra vagy vigaszra van-e nagyobb szüksége. Ez a dilemma a mai olvasó és néző számára is érvényes maradt.
Regényei közül az Anya vált a legismertebbé, részben irodalmi, részben politikai okokból. A mű a forradalmi mozgalomhoz kapcsolódó tudatosodás történeteként olvasható, és később a szovjet irodalmi kánon egyik alapművévé emelték. Ugyanakkor Gorkij legszemélyesebb, legmaradandóbb művei közé tartozik önéletrajzi trilógiája is: a Gyermekkorom, az Inasévek és az Egyetemeim. Ezekben nemcsak saját életútját örökítette meg, hanem a 19. század végi Oroszország társadalmi és lelki tájait is. A szegénység, az erőszak, a tanulásvágy, a könyvek iránti szenvedély és az önteremtés akarata mind jelen vannak ezekben az írásokban.
Gorkij politikai szerepe már életében is vitákat keltett, és halála után még inkább az értelmezések kereszttüzébe került. Kapcsolatban állt a forradalmi mozgalmakkal, támogatta a cári rendszerrel szembeni ellenállást, ugyanakkor nem mindenben azonosult feltétlenül a bolsevik hatalomgyakorlással. Élete egy részét külföldön töltötte, majd visszatért a Szovjetunióba, ahol hatalmas tekintély övezte. A szovjet kultúrpolitika számára Gorkij emblematikus íróvá vált: olyan alkotóvá, akinek személyében összekapcsolható volt a népi eredet, a forradalmi eszme és az irodalmi nagyság.
Halála, 1936. június 18-a, ezért nem csupán egy nagy író életének végét jelentette, hanem jelképes pillanat is volt. Gorkij akkor távozott, amikor a Szovjetunióban már egyre sötétebb történelmi korszak bontakozott ki. Alakja köré később legendák, hivatalos kultuszok és kételyek épültek. Műveit sokáig ideológiai olvasatban tanították, ám ha lehántjuk róluk a korszak politikai rétegeit, egy rendkívüli érzékenységű írót találunk, aki mélyen ismerte az emberi kiszolgáltatottságot.
Gorkij jelentősége ma talán éppen abban áll, hogy művei nem engedik kényelmesen elválasztani egymástól az irodalmat, a társadalmat és a történelmet. Íróként azoknak adott hangot, akiket a korabeli irodalom sokszor csak mellékalakként kezelt. A szegénység, az otthontalanság, a tanulni vágyás, a lázadás és az önbecsülés kérdései nála nem elvont témák, hanem megélt tapasztalatokból születő irodalmi erők.
1936. június 18-án egy olyan író halt meg, akinek életművét nem lehet egyetlen mondattal elintézni. Gorkij egyszerre volt a peremre szorultak krónikása, a forradalmi korszak tanúja, a szovjet irodalmi emlékezet központi alakja és egy nyugtalan, kereső ember, aki a legkeserűbb sorsokban is az emberi nagyság lehetőségét kutatta. Ezért maradt fontos: nem azért, mert minden korban ugyanúgy olvasható, hanem mert minden korban újra kell olvasni.