Bejáró művész

Tatár Sándor verseskötete annak az abszurd léthelyzetnek a költői kifejezése, hogy az ember végessége tudatában is úgy él, serénykedik és gyűjtöget, mintha nem venne tudomást a halálról. A versek a mulandó, egyszeri „itt és most”-ba vetettség lehetőségeit járják körül, formában a nagy ívű gondolati szabadverstől a szonettig, beszédmódban az ironikustól a patetikuson át a vallomásosig.

A kötet kérdésessé és újraértelmezendővé teszi a költői szerepet, a művészlétet és a magányos létezést: a játékos metaszonettek az írás abszurditását érzékeltetik, más darabok drámai önvallomásként szólnak a létezés visszahozhatatlan egyszeriségéről.