Bejáró művész

Tatár Sándor verseskötete az ember abszurd helyzetét járja körül: azt, hogy végességének tudatában is úgy él, sürgölődik és gyűjtöget, mintha nem venne tudomást a halálról. A versek a mulandó, egyszeri „itt és most” sokféle arcát mutatják meg.

A kötet formailag és hangnemében is változatos: a hosszú, gondolati szabadverstől a szonettig, az ironikustól a patetikusig és vallomásosig terjed. Visszatérő kérdése a költői szerep, a művészlét és a magány; egyes darabjai játékosan reflektálnak magára az írásra, mások drámai önvallomásként szólnak a lét megismételhetetlenségéről.