Van egy forrás titok alatt...

Gyermekkoromban természetességgel vett körül az ének. Mintha környezetemből, a körülöttem élőkből valósággal áradt volna. Vagy talán a szeretet? Aki énekel, az sosem csak önmagára gondol, még akkor sem, ha egymagában énekel. Valahogy mindig a tágas emberi világ jelenlétében szólt az ének, emlékezzek akár a karácsonyokat megelőző adventi hetek hajnali miséire, a rorátékra. Indulunk nagyanyámmal a csípős pirkadatban. Lépések visszhangzanak a csikorgó hóban. A mienké, másoké. Sietősek, lelassulók, közeliek, távolodók. Megyünk mi is, mintha a csöndön keresztül. Ezeket a templomig érő havas utakat nem az elveszett, a szívsajogtató gyerekidő emeli költőinek tetsző magasságba, hanem az élmény teljessége, tágassága. Hang és látvány együttes, máig ható ereje: a téli kora hajnali utak különös neszei, feszülő csendje, majd az orgonamuzsika átütő, mindent betöltő hangja és az éneklő sokadalomé. Mire véget ért a roráté, ki is virradt. Özönlöttünk kifelé a templomból s ilyenkor mindig szíven ütött a kinti kivilágosodás, a szinte rajtunk is átható fényesség: a Nap jelenléte. Úgy éreztem, az énekekhez tartozik, azok meg-megújuló folytatása.