Szent Ágoston vallomásai II.

Két évezred szentjei közül is kiemelkedő egyéniség Hippói Szent Ágoston. Vallomásainak tizenhárom könyve nemcsak az ókeresztény, hanem a világirodalom legnagyobb művei, közé tartozik. Stílusának egyik sajátossága állandó érzelmi hullámzása, mely különös ritmust ad latin és magyarrá lett prózájának: egyszerű, hétköznapi szavakkal tér vissza-vissza múltjába, gyerekkorától élete derekáig, majd újra meg újra olyan zsoltáros-imádságos hangba lendül át – szinte észrevétlenül –, mely páratlanul költőivé teszi vallomásait. A világirodalomban ő az első, aki úgy figyeli meg a gyermeket, ahogy századunkban a gyermeklélektan tudósai. Felismerései másfél évezreddel előzik meg Rousseau-t, aki vallomásai írásakor példaképnek tekinthette őt, mert ugyanolyan imádságos hanggal kezdi az írást: „Úgy tárom fel bensőmet, ahogyan te magad látod, Örökkévaló…” A keresztény etika, melynek része a ragaszkodás az igazsághoz, készteti önvallomásra Szent Ágostont. Minden írásában a világ rendje, az isteni harmónia kívánása található meg. Krisztust tekinti annak a fénynek, mely az embert a legtisztább cél, az Isten országa felé vezeti.